Fejvadász koromban gyakran hallottam pályázók elutasításának indokaként azt, hogy: “Nincs elég tűz a szemében”. Volt, amikor jogosnak, de volt, amikor túlzottnak éreztem. Az óta sok víz lefolyt a Dunán, és a témára jóval nagyobb rálátásom lett, mert sokszorosan megtapasztaltam, hogy vannak olyan munkakörök, ahol egy átlagos, a fizetéséért dolgozó munkavállaló valójában nemhogy nem felel meg, hanem valóságos Istencsapás!

Sok munkáltatóval voltak már erről heves vitáim, mert nem értették, nem akarták megérteni, hogy mi ez a szenvedély, pedig azt jól tudták, hogy a motivált dolgozó akár 2-3-4-5-ször többet és jobban teljesít, mint a motiválatlan. Valamiért a vállalkozók nagy része, de a vállalatvezetők is azt gondolják, hogy motivált munkatársaik a pénzért, az előléptetésért és más ilyen földhözragadt előnyökért motiváltak, ezért nem is értik, ugyan mi lehet ez a szenvedély?

Mi lehet ez a szenvedély, amit oly sok munkaadó szeretne látni a dolgozóinál?

Mi lehet a “tűz a szemében”?

Lehet, hogy leegyszerűsítem, de az látom, hogy ez az, amikor az adott munkavállaló szereti, amit csinál, vagy érzelmileg elkötelezett:

  • a cége,
  • vagy a főnöke,
  • vagy a kollégái,
  • vagy a vállalat ügyfelei,
  • vagy egy eszme felé, amit a vállalat vagy a termék képvisel…

Mai cikkemben az első típussal szeretnék behatóbban foglalkozni, mert ez gyakran annyira egyszerű, hogy pont ezért is nem nyilvánvaló.

“Szeretem a munkám”

A héten ismét lesz egy előadásom kifejezetten magánszemélyek számára az életcél és a boldogság közötti összefüggésekről, amely – nem árulok zsákbamacskát – alapja az, hogy a hobbid legyen a munkád! Saját példám mellett sok-sok ezer ember megfigyelése is azt bizonyítja, hogy a boldogságunk alapja nem dolgok birtoklása, hanem az, hogy olyan dolgokat csináljunk,  olyan dolgokkal foglalkozzunk, amelyek örömet okoznak, legfőképpen a munkánk, az egzisztenciánk legyen olyan.

A másik oldaról szemlélve, az-az munkáltatóként, egy ilyen munkavállaló bizonyos munkakörökben egészen más szintű teljesítményt, de legfőképpen minőséget tud nyújtani. Én pl. egyszerűen nem tudok elképzelni olyan marketingest a cégemben, de még asszisztenst sem, aki nem élvezi azt, amit csinál! Főleg marketingeseknél, értékesítőknél és minden olyan munkakörben, ahol valamilyen ügyfélkapcsolatról van szó, számomra elképzelhetetlen egy szenvedély nélküli munkatárs, persze, ha a vállalatnál ez nem fontos, mert nem a kiváló szolgáltatáson van a hangsúly, az más kérdés.

Jó, jó, de mi is a különbség?

Gyakran kapom ügyfeleimtől a kérdést, hogy mi a különbség pl. egy szenvedéllyel és egy anélkül dolgozó marketinges között? Hát, bizony óriási. A szenvedély nélkül dolgozót én csak úgy hívom, hogy minimalista, és nem véletlenül. A szenvedéllyel dolgozó ugyanis sokkal több olyan apró részletre oda fog figyelni, amit a munkaadó már nem is tud ellenőrizni (vagy el sem vár), viszont a marketing munka eredményességét jelentősen befolyásolja!

Hogy még konkrétabb legyek, egy online marketing kampányban csak a tárgymező tartalma, akár egy szó megváltoztatása is akár 50%-al több vagy kevesebb eredményt hoz (egy 5 milliós forgalmat produkáló kampánynál ez bizony 2,5 millió Ft!). Egy elhivatott, szenvedéllyel dolgozó marketinges ha kell napokig utánaolvas a szakirodalomban, hogy mik a bevált megoldások, A/B teszteli a tárgymezőt kis mintákon, majd a legjobbat küldi ki, ez által produkálva rendkívüli eredményt. Sokkal több munkát tesz bele, mint egy átlagos marketinges.

Az átlagos marketinges eleve azt sem tudja, hogy mi az az A/B teszt, és nem igazán olvas utána dolgoknak, egyáltalán nem követi szakmájában a világ élvonalát. Elvégzi a munkáját, ebben egy szó sem érheti, majd nagyon jól meg tudja magyarázni az eredménytelenséget.

Ugyanez a helyzet az értékesítőknél, de még egy bolti eladónál is, a szenvedéllyel rendelkezők fejlesztik magukat, és olyan – társaik számára jelentéktelen – apróságokra is odafigyelnek, amire még munkáltatójuk szerint sem kellene, de az eredmények végül toronymagasan őket igazolják. Ugyanezt látom a profiknál bármilyen szakmában, hogy sokkal több apró részletre odafigyelnek, kontrollálnak, mint az átlagosak, mégsem vesznek el a részletekben.

A Virgin Atlantic titka

Sir Richard Branson, aki egy teljesen iskolázatlan, viszont szenvedélyes vállalkozó, pont azt tette légitársasága egyik fő stratégiai előnyévé, hogy náluk az ügyfélszolgálaton dolgozó munkatársai olyan komoly döntési kompetenciával vannak felhatalmazva, mint semelyik légitársaságnál, és olyan szenvedélyel megáldott emberek dolgoznak ott, akik számára tényleg fontos, hogy az utasok számára élmény legyen a velük való repülés.

Érdemes Richard Branson már itthon is megjelent könyveit megvenni és elolvasni, mert olyan hozzáállást, vállalkozói gondolkodást tanulhatsz belőle, ami komoly versenyelőny lehet Magyarországon is, nem kevés iparágban.

Mellékesen a Virgin Atlantic légitársaságot a British Airways alkalmazottainak arroganciája, és az utasok felé mutatott közönye “hívta létre”, ebben látta meg Richard Branson a nagy üzleti lehetőséget.

A blog, mint műfaj rövidsége miatt most csak 2 munkakörről írtam, amelyekhez jól jön a szenvedély, de írhattam volna bármelyik építőipari szakipari munkásról, vagy orvosról, nővérekről és még megannyi szakma képviselőiről, különösen Steve Jobsról és az Apple megannyi dolgozójáról (szerinted hogyan nézne ki egy Mac vagy egy iPhone, ha nem lett volna meg a szenvedély?), ahol szerintem a szakmai elhivatottság, a szenvedély alapkövetelmény kellene, hogy legyen.

Örülnék, ha kommentben megosztanál olyan sztorit, amikor szenvedélyes munkatárssal találkoztál, és leírnád, hogy miben volt más élmény vele dolgozni, vagy ügyfelének lenni!