Minden vezető rendkívüli képességű, kiemelkedő teljesítményt nyújtó és hihetetlenül motivált munkatársakat szeretne – még a mostani toborzásilag nehéz időkben is -, de mégis ritkán tudnak felvenni ilyen embert. Dacára a jó álláshirdetésnek, a profi kiválasztási módszereknek, valami miatt mégsem jön össze.

A jelenség pontosabban úgy működik, hogy ha nagy nehezségek árán rá is találsz álmaid munkatársára, ő mégsem jön a cégedbe, a Te csapatodba dolgozni! És itt most nem azokról az esetekről akarok beszélni, amikor nem tudod őt megfizetni, hanem amikor minden klappol, meg tudod adni, amit kér, a vágyva vágyott pályázó mégis inkább egy másik céghez megy dolgozni!

Van egy ügyfelem, aki már több, mint 25 éve vezeti vállalkozását és nagyon nehezen talál munkatársakat. Pedig cége anyagilag stabil, a forgalmazott termékek világszínvonalúak, ő maga emberileg maximálisan korrekt, minden munkatársa 100%-ig be van jelentve, a munkatempó pedig inkább kényelmes, mint hajtós, a hangulat olyan, mint egy jobb családban, mégis lasszóval kell fognia az embereket. Egy másik, vidéki ex-ügyfelem példáján keresztül válig világossá a probléma gyökere…

Régen, egy messzi galaxisban, igaz sem volt talán…

Évekkel ezelőtt, ha feladtál egy álláshirdetést, akkor minimum 30-40 pályázat érkezett (de a 100 sem volt még ritka), akik közül könnyen ki tudtad választani a legjobbat, akit utána fel is tudtál venni. Manapság azonban – kb. 2015-től -, ha feladsz egy álláshirdetést, akkor jó ha 5-6 ember jelentkezik (vagy több, de a legtöbbnek köze sincs ahhoz, amiket a követelmények közé írtál), akik közül jó eséllyel egy sem alkalmas a megpályázott munkakörre, ezért kénytelen vagy újra hirdetni, és amikor feladod a reményt, akkor komoly kompromisszumokat téve felvenni azt, akit éppen tudsz.

Csak, hogy megnyugtassalak, Csehországban még rosszabb a helyzet. Hiányszakmákban (pl. szoftverfejlesztők, mérnökök, képzett szakmunkások), ma Magyarországon egy jó szakembernek 2-3 ajánlata van, amiből ő választhat, míg Csehországban már 4-5! És ez egyre csak rosszabb lesz, látva a romló demográfiai és a javuló foglalkoztatási tendenciákat.

Nézd csak meg a Profesison.hu felmérését a cégek terveiről 2018-ra!

Mi változott meg az elmúlt években?

Igazából semmi új nincs a nap alatt, mert a probléma gyökere mindig is jelen volt, ami nem más, mint a cégvezető maga! Ami változott, az a foglalkoztatottság. Olyan nagyott nőt az elmúlt 4 évben, hogy megfordult az irány, és már nem az álláskeresők versenyeznek a jó cégekért, hanem a cégek versenyeznek a jó álláskeresőkért! Éppen ezért a korábban lappangó problémák most annyira felpúposodtak a szőnyeg alól, hogy könnyen hasraesel bennük.

A példában említett vezetőről tudni kell, hogy rendkívül hirtelen és kiszámíthatatlan természetű ember, és két másodperc alatt rúgja ki egy alkalmazottját esetleg olyan dologért, amiről később kiderül (és gyakran kiderül), hogy nem is ő volt a hibás. Vidéki városról lévén szó, híre már eléggé körbement, ezért csak az jelentkezik hozzá dolgozni, akinek más lehetősége már nincs.

Az első példában szereplő ügyfelem pedig annyira langyosvíz természetű, annyira nem motivált, és annyira nincs pezsgés a cégében, hogy az igazán jó képességű jelöltek inkább máshova mennek dolgozni, mert állva elalszanak.

De 2015 óta a nemzetközi helyzet fokozódott, már nemcsak az ilyen “pályázó taszító” vezetők nem tudnak jó embereket felvenni, hanem az egyébként jók sem! És itt kezdődnek az igazán komoly gondok…

A kérdés: a te céged mennyire vonzó az álláskeresők szemében?

Belegondoltál-e már abba, hogy:

  • Te alkalmas vagy-e egyáltalán egy kiváló csapat felépítésére és irányítására?
  • Megvan-e a képességed arra, hogy felismerd az igazán tehetséges embereket?
  • Vajon a legjobbak, az igazán tehetségesek szívesen dolgoznának veled?
  • Vajon a legjobbak meddig maradnának motiváltak a te vezetésed alatt?
  • Tudsz-e példaértékű lenni azokban a dolgokban, amit a beosztottaidtól egyébként alapból elvársz?

Nem akarlak kényes kérdésekkel a falnak szegezni, de minden emberi kapcsolat kétoldalú. Korábban sokat írtam már róla, hogy az igazán jó munkavállalókat nem a pénzzel lehet megfogni, mert számukra elsősorban egy izgalmas, kihívást jelentő feladatra van szükség és egy olyan hiteles vezetőre, akire fel tudnak nézni, akinek el tudják hinni, hogy vele elérhetik a kitűzött célokat.

Ugyanígy működik ez a magánéletben is. Korábban nem kevés hölgyismerősöm próbált magának párt találni internetes párkereső fórumokban. Ami engem legjobban meglepett, azok az elvárásaik voltak. Na, nem szőke hercegről és fehér lóról ábrándoztak (valójában de… csak modernebb kiadásban), csak olyan emberi kvalitásokat jelöltek meg elvárásként, ami alapján feltettem nekik a kérdést:

  • Tételezzük fel, hogy létezik ilyen ember, amit ide leírtál. Abba belegondoltál-e már, hogy vajon Te mennyire felelnél meg az ő elvárásainak?

Volt, aki nem értette a kérdést, és volt, aki azonnal magába szállt, de sajnos csak néhánynak tette helyre az értékrendjét.

Kölcsönösség az élet egyik legfontosabb alapelve

Sokan nem gondolnak bele abba, hogy persze a cégében dolgozzon ilyen, meg olyan szuperember, legyen hihetetlen motivált és lojális, miközben ő maga egy rendkívül negatív, motiválatlan és rossz természetű ember. Nagyon jól látható, hogy azokban a cégekben – sajnos ismerek jónéhányat -, ahol a cégvezető egy üvöltöző állat, előbb-utóbb csak olyan alkalmazottak maradnak meg, akik ezt eltűrik.

Õk pedig a birkatermészetűek, vagy azok, akik máshol nehezen találnának állást (2015 óta viszont egyre kevesebben vannak!). Az ilyen emberek pedig nem az önállóan dolgozó, kezdeményező és igazán produktív, problémákat kreatívan megoldó emberek, mert azok nem tűrik el a durva bánásmódot. Inkább odébbállnak és keresnek olyan cégvezetőt, aki értékeli és tiszteli a képességeiket és személyüket.

A tisztelet, az emberekkel való bánásmód pedig tanulható, még az „üvöltöző állat” típusú vezetők is képesek megtanulni, ha akarják.

Csak sajnos ritkán akarják, de most majd az élet kemény veszteségek árán talán rákényszeríti őket, mert 5 évvel ezelőtt ezt még el lehetett játszani, de ma már nem!